A magyar, aki közösséget vállalt a franciákkal

Amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségét lőtték szét, egészen elborzadtam, és napokig folyamatosan nyomott kedvem volt, ültem a sötét lakásban egyedül, nem sokkal egy kapcsolatom vége után, és nem volt sok életkedvem. Kaján, ellenszenves, humortalan emberek poénkodtak vallási fanatikusokon (néha azért öncenzúrát is alkalmazva, kissé sunyi módon), erre a fanatikusok felmentek hozzájuk, és szitává lőtték őket. Senki nem volt szimpatikus a sztoriban, csak megint belelógott a kezünk a bilibe, ha esetleg épp arról álmodoztunk, hogy ez a világ lehet élhető hely is. Nyilván nem lehet, csak ideig-óráig, szerencséseknek, amíg valami brutális és véres csapás, legyen akár háború vagy betegség vagy baleset, újra be nem üt. (Vagy szakítás. Vagy hülye főnök.)

Aztán most Párizs. Pár száz kilométerre történt – nem Magyarországon élek, annál kicsit közelebb Párizshoz –, elképzeltem, hogy itt milyen lenne átélni egy ugyanilyet. Elképzeltem a tudatot, hogy terroristák célpontja az országod, a nemzeted, a városod, a lakóhelyed. Visszagondoltam Párizsra, a pár hétre, amit életemben eltöltöttem ott, legutóbb néhány hónapja. Az éjszakába nyúló borozgatásra barátom kertjében, a városnézésre, a mars-mezei több órás heverészésre, miközben a multikultit szemléltük, a török italárusoktól a francia leszbikus párocskáig. A beiileszkedéssel szemmel láthatóan küszködő tömegekre, a gettókra, a környékekre, ahol egyedül mászkáltam, fotózgattam, és tudatosan igyekeztem nem félni, nem mutatni, hogy mennyire tudatában vagyok: én vagyok az egyetlen középosztálybeli, és nem mellesleg az egyetlen fehér ember is, az utcán.

A zsúfolt, menetrendet tartani képtelen, elviselhetetlenül forró külvárosi vonatokra, a szomorú alvóvárosra, a gigantomán, sokféle, de mégis ismerős, röhejesen elcsépelten szimbolikus metropoliszra. (A Champs-Élysées-t is tökre az Andrássy útról lopták, szoktam ironizálni magamban.)

A számtalan apró kis részletre, a nemcsak az évente változó és városszerte ismétlődő tematikájú graffitiben, hanem kisplasztikákban, rejtett kis poénokban kifejeződő utcai művészetre, viccesen fura, megejtő kis falragaszokra, cégérekre. A sztereotípan undok pincérre a Notre Dame-közeli elegáns kávézóban, és a kedves arab kocsmárosra onnan pár kilométerre, egy turistamentes, ürességtől kongó, családias kis presszóban.

Eszembe jutott barátom, akinek a szülei Párizsban élnek, és reméltem, hogy nem esett bajuk. Megnyugodva láttam a Facebookon, hogy nem. Pár ott élő ismerősöm szintén jelezte (egy erre kitalált, számomra új funkció által), hogy rendben vannak. Meghatott, hogy a Facebook gondol rájuk. Hogy próbálja hasznossá tenni magát.

Az emberekre gondoltam, a francia emberekre, kollégáimra, haverjaimra. Jean-Christophe, Nicolas, Sandrine. Marc, Émilien, Eva. Alexandre, Monique, Richard, Michel.

Van, aki idegesítő barom, akinek be nem áll a szája, folyton a saját érdemeit sorolja, és a legtriviálisabb vitás kérdésen is látványosan és gyerekesen megsértődik. Van, aki gyengéd, kedves, barátságos; nagy ritkán kissé váratlanul és túlzottan indulatos, és ahogy vág az esze technikai kérdésekben, úgy képes néha értetlenül állni, hiába magyaráz el neki négy ember harmadszor is valamit. Van, aki ötvenéves, nagydarab férfi létére szívszaggató módon fél a főnökétől, és napokig képtelen aludni, ha számonkérő hangsúllyal beszélnek vele. Van, aki figyelmes és gondoskodó, közben mindenféle összeesküvés-elméletben hisz, és évek óta képtelen megjegyezni, hogy magyar vagyok, nem bolgár, viszont komikus módon zokon veszi, ha cserébe viccből belgának nevezem. Van, akivel olyan jó volt közös irodában dolgozni, hogy még kávézni is mindig együtt mentünk le, szenvedélyes beszélgetéseket folytatva: soha nem lett elegünk egymásból.

Eszembe jut reménytelen olasz szerelmem, aki helyettem egy francia szemétládával, sőt lúzerral jött össze, és még mindig szíven üt, ha rá gondolok. Valahányszor franciául hallom beszélni, a szívembe markol valami; pláne, amikor egyszer kijelentette, hogy egyre fejlődik a nyelvtudása. Rohadt francia! Az egész nyelvet és nációt megutáltam akkor, hónapokkal ezelőtt, őmiatta.

Van némi fogalmam a franciákról, vannak érzéseim, benyomásaim, átlagolt anekdotáim. Van, amit tisztelek, szeretek bennük. Van, amiért kiröhögöm őket. És van, amit nem bírok bennük, amiért nem bírom őket. Nem vagyok francia. Nem is akarok az lenni. És ezt mindenki sejti rólam, aki egy kicsit is ismer.

Amikor a Facebookon megláttam a francia trikolórba borult profilképeket a merénylet éjszakáján, és hamarosan a linket is, amivel bárki csinálhat ugyanilyet, egy pillanatig hezitáltam. Mit veszek magamra ezzel az apró gesztussal? Kit sérthetek meg, mit adok fel magamból? Miért ne tegyem meg?

Érzésre cselekedtem. Úgy éreztem, ebbe a sorba be akarok állni. Miért? Csak. Sokkolt a támadás, közel voltam hozzá. Ismerek franciákat. Együtt dolgozunk, sokakkal egy városban is lakom. Ismernek, látnak. Akartam, hogy érezzék: velük vagyok. Osztozok a gyászukban, félelmükben, megdöbbenésükben, haragjukban, sorsukban. Ma kiteszem a francia zászlót, közösséget vállalok velük, félreteszem minden ellenérzésemet, kifogásomat, véleményemet. Ma jelzem: ők a testvéreim. És szép, hogy sokan vagyunk. Még akkor is, ha bizonyára sokan ki tudja, miféle okból csatlakoztak ehhez az egyszerű, de szép gesztushoz. Eszembe nem jutna elemezgetni az okokat egyébként.

Személyesen senkitől nem kaptam negatív reakciókat; pár lájkon kívül más nem jött az új profilképemre. De jöttek sorra a Facebook-státuszok, blogbejegyzések, ilyen-olyan kommentek, a jelenséggel kapcsolatban, úgy általánosságban.

Ugyan egyiket sem én kaptam személyesen, de a múltkor pár pillanatra belesodródtam egy erről szóló vitába tök ismeretlenekkel (akik látatlanban próbálták értelmezni, mit miért csinálok, a megjósolható szintű sikerrel természetesen), és amúgy is, elárasztják a falamat ezek a nagyszerű általános reakciók, ezért gondoltam, válaszolok rájuk itt.

Először jött az, hogy akkor már miért nem gyászolom az orosz gép áldozatait ugyanígy, plusz a háború közel-keleti áldozatait, vagy másokat máshol, ha már?

Elmondom, miért nem: mert fasz közöd van hozzá, azért. Te, aki ezt kérdezed, vajon eljársz temetésekre is, és nekiállsz szekálni a gyászolókat, hogy szégyelljék magukat, a szép szőke kislányt meggyászolják, csak mert speciel az unokájuk, de a Boko Haram nigériai áldozataiért egy könnycseppet sem ejtenek? Nem tudom, mi alapján formál bárki is jogot, hogy előírja bárki másnak, min háborodjon fel, mit gyászoljon, mi sokkolja. Mintha a gyász, megdöbbenés, érintettség, sokk stb. mind közügy lenne, ráadásul mindig elvhű, racionális, átgondolt, kiérlelt. Mintha az ember leülne a tervezőasztalhoz, és szépen kiszámítaná, hogy mi fogja megérinteni, mi fogja zavarni, mi fogja bántani, felháborítani. És mintha ezt bármilyen megfontolásból jó fej dolog lenne másokban elemezgetni és kritizálni.

Én nem gyászolok sok mindent, amit mások igen, de valahogy eszembe nem jutna ezért beléjük kötni.

Nem vagyunk politikusok, nem kell megterveznünk és mérlegelnünk minden spontán emberi reakciónkat. Oké?

Amúgy persze, teljesen nyilvánvalóan joga van mindenkinek felhívni mások figyelmét bármire, amire csak szeretné. De eléggé furcsállom, hogy ezt valaki azzal kezdi, hogy nekiáll az emberek reakcióit kritizálni. Vajon mennyire hatékony ez így?

Aztán jött az, hogy ne üres gesztusokkal dobálózzunk, sőt ne is imádkozzunk, mert az nem old meg semmit, tessék tenni a gyűlölet és a terror ellen.

Egyesek képesek voltak a dalai láma szavait is kiforgatni, hogy aszongya, tessék abbahagyni az imádkozást, itt cselekedni kell. Spoiler: soha nem mondta, hogy az ember ne imádkozzon, sőt hangsúlyozza, hogy buddhistaként mennyire fontosnak tartja az imát. De akár imáról, akár kis gesztusokról van szó – ez nem más, mit sima hamis dilemma: mégis honnan tudod, hogy teszek-e valami mást is? Ki mondta, hogy a profilkép megváltoztatása (vagy imádkozás) egyben azt is jelentené, hogy az ember soha többé nem fog tenni semmit a terrorizmus, a közel-keleti helyzet, a bevándorlás stb. problémakörével kapcsolatban?

Megint csak szép és nemes dolog a cselekvés szükségességére felhívni az emberek figyelmét, de talán ezt sem célszerű basztatással kezdeni. Szerintem.

De nem kerülöm meg a kérdést. Egyelőre valóban semmit nem tettem a terrorizmus ellen, az áldozatok fájdalma enyhítésére, az együttélés érdekében, a fundamentalizmus terjedése ellen stb. Igyekszem kicsit jobban megérteni a helyzetet. Gondolkozom, hogy a saját környezetemben mit tehetek. Nem érzem azt, hogy megtettem volna a magamét. Csak tettem egy pár gesztust (emellett még néhányat); tudom, hogy ezek összértéke nem sokkal több a nullánál.

De több.

Végül jöttek a magyarok. Na, ez egy külön kategória, nem is győzök kellőképpen büszkének lenni oly furfangos, leleményes, folyton kényszeresen különcködő, minden szitán átlátó népemre!

A magyar mindig idegen uralom alatt élt, amióta az eszét tudja, és mindig csendben lázadozott minden ellen, ami felülről jön, ami a törvény, ami szabály, ami szokás. A magyar tudja, hogy semmi nem úgy van, ahogy, ezért mindig résen van, mindig gyanakszik. A magyar kajánul röhög mindenkin, aki nem tudja, hogyan mennek okosba a dolgok: aki képes elmenni egy hatósághoz egy engedélyért, aki a bíróságban bízik, aki befizeti az adót. A törvények azért vannak, hogy az állam ki tudjon baszni a kisemberrel, vagy esetleg azért, hogy valakik jobban tudjanak lopni – csak a birkák szopnak be ilyesmit. (És persze a nyugat nem más, mint birkák gyülekezete, akik Pesten egy napig sem bírnák.)

Ha ki van írva a mozgólépcsőn, hogy kérjük jobbra állni, a magyar csak azért sem fog. Hogyisne! Majd biztos ezek mondják meg nekem, hova álljak!

Vagy ha egy település, kerület szeretné előírni, hogy milyen színű, tervezésű házak legyenek építhetőek oda? Netán egységes arculatot szeretne? Na, aki birka, az álljon be a sorba, de én aztán tutira nem fogok! Nekem jogom van rózsaszín alpesi mediterrán homlokzathoz, és ebből egy tapodtat sem engedek!

Az első magyar reakció tehát nyilván az volt, hogy nehogy már a Facebook mondja meg nekem, mikor hatódjak meg, és hogy nézzen ki a profilképem!

Majd biztos egy nagycég mondja meg, kívülről, hogy megváltoztassam a profilképemet! Vezényszóra! Egyformára! Vagy… ha nem is mondja meg, legalábbis könnyen lehetővé teszi! Ami majdnem ugyanaz. És hol itt a legendás magyar kreativitás? Ugyanolyan legyen az én hátterem is, mint a szomszédé? A nyugati birkáknak lehet, hogy jó ez, de nekem gagyi.

Kár. Néha az ember egyenruhát hord. Néha az ember nem hangsúlyozza, hogy ő most egyén. Néha az ember önkéntesen azt mutatja, hogy nem más, nem különb; hogy egyezni akar, hogy ugyanolyan. Néha ez is tud szép, jó, fontos lenni.

Persze, vannak sokan, akik az egyéniesülésig sem jutottak el. Vannak, akik a csordánál tartanak. (Azokról ne is beszéljünk, akik még a csordához sem elég érettek, akik egyszerűen képtelenek együtt létezni másokkal.) Aztán vannak, akik már egyéniségek, és irtóznak a csordától, nem akarnak oda visszasüllyedni. És végül vannak, akik még messzebbre jutottak: már felismerték, hogy a sok egyén néha önként alkothat közösséget, néha önként feladhatja a fene nagy egyéniségét, a közösség érdekében.

Ösztönösen irtózom minden csordától, de ehhez önként csatlakoztam. Nem nagy dolog, tudom a helyén kezelni, de azon belül azért büszke vagyok rá.

És itt a másik magyar reakció: ez annyira kevés, annyira minimális! Semmi erőfeszítés, semmi figyelmesség nincs benne, üres gesztus. Meg túl direkt, túl Hollywood, nem elég árnyalt.

Szerintem pedig az apró gesztusok tudnak sokat jelenteni, kifejezni. Néha megkérdezni valakit, hogy van. És meghallgatni, ha mondani akar valamit. Írni a születésnapjára egy nem túl fontos távoli ismerősnek, aki nyilván sejti, hogy ha nincs az Facebook-emlékeztető, fogalmam sem lett volna, mikor van a születésnapja. Ettől még nem nulla, nem zéró a gesztus értéke. Nem óriási, nem váltja meg a világot, simán csak kifejez valamit, minden kreatívkodás, egyénieskedés, erőfeszítés, töprengés, konkrét haszon, kézzelfogható juttatás nélkül.

És persze irónia nélkül soha, semmit nem szabad. Mi nem mondunk olyat sem, hogy ájlávjú. Meghagyjuk ezt az ostoba amcsiknak, akik rengeteget tanulhatnának tőlünk.

Megértem, ha valaki nem hisz az ilyen gesztusokban, nem lát bennük értéket, ő maga sem vágyik ilyenekre, és vagy sokkal többet tenne, vagy inkább semmit. Csak azt furcsállom, hogy miért nem tudja elfogadni, hogy más viszont nem feltétlenül van így vele.

Egy ideig a francia trikolór színeit viselte a profilképem. Mint sokmillió emberé. Akik között bizonyára sok a birka, meg egyáltalán, az olyan ember, akikhez amúgy nincs sok közöm. De erre az időre mégis volt közünk egymáshoz. Minimális? Lehet. Nem értünk el vele sokat? Bizonyára nem.

Érezhette esetleg sok ember úgy, hogy legalább a gesztusok szintjén, legalább pár pillanatra sokmillió ember közösséget vállalt, jelezve, hogy együtt vagyunk e szörnyűséggel szemben, együtt gyászoljuk az áldozatait, együtt szeretnénk elérni, hogy ilyen többet ne legyen?

Remélem.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s