A gyakorlatban

Azon az éjszakán, amikor először csókoltam meg a nőt, akivel életem két igazi párkapcsolata közül a másodikat megélhettem, még valakivel megismerkedtem.

Október volt, már hűvösek voltak az esték. Hazakísértem a leendő barátnőmet, és hazagyalogoltam. Együtt akartuk tölteni az éjszakát, de neki lakótársai voltak otthon, nekem meg nagyon nem volt olyan állapotban a lakásom. Nem szeretem az otthonokat. Nyomasztanak. (Bár ez lassan változik mostanában, szerencsére.) A sajátomat elhanyagolom, nem takarítok, nem rakok rendet, nem teszek mindent a helyére, amúgy sincs meg mindennek a helye, sőt leginkább semminek nincs. Néha nekiállok rendszert kidolgozni, hogy tudjam, mit hová kell tenni, de aztán feladom. Lehetetlenség. A kosz meg csak gyűlik, magától, mert olyan elcseszett bolygón élek, ahol nem elég csak akkor takarítani, ha mondjuk konkrétan kiömlik valami, hanem rendszeresen kellene, mert a mocsok csak úgy ok nélkül gyűlik és rakódik le mindenütt.

Vagyok otthon eleget, de olyankor vagy alszom, vagy elmélyülök ebben-abban, ezért nem nézek körül, így a lakásom állapota nem is érdekel, ilyesmivel mindenki hagyjon is békén.

De most lett csajom, és miatta majd kitakarítok. Pár napot adtam magamnak. Őérte.

Az áttáncolt-beszélgetett-csókolózott-sétált éjszaka után megéheztem, és a gyorsétterem hajnalig nyitva volt. Leültem enni, és néztem a többi vendéget. Itt köt ki mindenki e fontos nyugat-európai kisváros szombat éjjelén, akinek már nincs hova mennie, de nem akar hazamenni, vagy simán csak éhes. Vannak szegények, hajléktalanok. Rengeteg a színesbőrű.

Nézegetek egy fiatal, szép, szelíd arcú fekete fiút vagy lányt. Nem tudom meghatározni a nemét. Az öltözéke alapján semmi különös nincs benne vagy rajta, bár nem hogy nem ismerem, de fel sem ismerem a szubkultúráját; lehet, hogy ezernyi dolgot megtudhatnék róla, ha tudnám olvasni a jeleket. Nem értem a vastag keretű, kicsit hipszteres szemüvegét sem, az egyetlen dolgot, ami valamennyire szokatlan rajta. (Talán a sportcipője színét is nézegettem, az mintha fura lett volna nekem akkor – de erre ma már nem emlékszem határozottan.)

Megszólít. Neki kicsit a francia megy jobban, nekem az angol. Néha oda-vissza váltunk a két nyelv között. Volna egy kérdése. (tovább…)

Reklámok

A magyar, aki közösséget vállalt a franciákkal

Amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségét lőtték szét, egészen elborzadtam, és napokig folyamatosan nyomott kedvem volt, ültem a sötét lakásban egyedül, nem sokkal egy kapcsolatom vége után, és nem volt sok életkedvem. Kaján, ellenszenves, humortalan emberek poénkodtak vallási fanatikusokon (néha azért öncenzúrát is alkalmazva, kissé sunyi módon), erre a fanatikusok felmentek hozzájuk, és szitává lőtték őket. Senki nem volt szimpatikus a sztoriban, csak megint belelógott a kezünk a bilibe, ha esetleg épp arról álmodoztunk, hogy ez a világ lehet élhető hely is. Nyilván nem lehet, csak ideig-óráig, szerencséseknek, amíg valami brutális és véres csapás, legyen akár háború vagy betegség vagy baleset, újra be nem üt. (Vagy szakítás. Vagy hülye főnök.) (tovább…)

A rendszer és a farkas

Vannak kétségeim a sajtó alaposságával, pontosságával, megbízhatóságával kapcsolatban, de az Index cikke eléggé alaposnak tűnik a lelőtt farkas témájában, legalábbis megpróbálja körüljárni a témát.

Így elsőre igencsak bizarr eseménysorozatnak, fura véletlenek összejátszásának tűnik az eset, majdnem mint amilyeneket Jeunet filmjeiben, pl. az Elveszett gyerekek városában láthatunk. A pécsi állatkert új farkasát annyira megzavarta egy közeli építkezés, hogy a szabványokat túlteljesítő, villanypásztorral is ellátott kerítésen is átküzdötte magát, majd bevette magát az erdőbe. Fegyveresek eredtek a nyomába, ketten éles lőszerrel, ketten altatólövedékkel. Amikor az éles lőszerrel felfegyverzett állatkert-igazgató bukkant a nyomára, emberek voltak a közelben: ugyan kitiltották az embereket az erdőből, de ezt nem vette senki igazán komolyan, a hatóságok sem. A farkas is új volt, ezért a szokásai, habitusa ismeretlenek voltak, nem lehetett megtippelni, hogyan fog viselkedni, gyorsan kellett cselekedni. Nem lehetett megvárni az altató lőszeres kollégát, nem lehetett megkockáztatni, hogy elmeneküljön a vadállat, és valakiben kárt tegyen. Így az igazgató nehéz döntést hozott, és lelőtte. (Egyébként a cikk szerint az altatólövedék nem megbízható, csak közelről használható, és lassan hat.)

Jellemzőek az első reakciók: monnyonle. (tovább…)